Februárban születtem, de gyűlölöm a hideget. Ok, a havas Karácsony rendben van, meg a forralt boros főtéri esték a díszkivilágításban, de az egyéb járulékos téli szenvedésektől kiráz a hideg. Szó szerint. Egy ideje viszont bejön a városi Advent.

Helyszín: Budapest, pláza, elit étterem
Napi hangulat: karácsonyi vásárlás útján felturbózás alatt
Agysejtek száma: 1

Kedves Ferike!

Ne neheztelj rám, hogy rögtön ezzel kezdem, de úgy éreztem akkor, hogy nem volt szép húzás tőled, amit tettél. Nem szeretnélek Téged okolni mindenért, tudom, hogy nem véletlenül történtek a dolgok. Ma már tudom. Akkor viszont… hogy is mondjam Neked… akkor úgy éreztem magam, mint akit arccal belecsaptak a sárba és hosszasan taposták a fejemet benne, közvetlenül miután kerékbe törtek és kitépték a szívemet.

Huszonhét évesen gyerek voltam magam is, gyerekkel a hasamban. Ki gondolta volna, hogy a dolgok ilyen irányt is vehetnek? Ezek az irányok csak másokkal szoktak megtörténni. Egészen addig, míg egyszer csak velünk is megesik. A halált megélni egészen széles skála. Úgy értem élő hozzátartozóként. Tudom, ezerféle dráma jutott másoknak is, a lassú megfáradt elillanástól kezdve a hirtelen, nem várt kisodródáson át a brutál haláltusáig. Nekem sem Te voltál az első veszteségem, és be kell ismernem valamit: sokáig egész egyszerűen nem voltam képes szembenézni a halállal. Féltem és még felnőtt koromban is gyáván elmenekültem egy-egy temetés elől, legyen az bármilyen közeli rokonom végső útja is. Apropó: ez a végső út is olyan téma, amit ma már máshogy látok. Nem hiszek a végső utakban, a lélek élete egy olyan folytonosság, amiben állomások ugyan vannak, de végső utak nem. Az csak a test programja. A folytatólagosság tudata az, amibe sikerült belekapaszkodnom - hogy könnyebben feldolgozható legyen a gyarló fájdalom - hogy a lélek halhatatlanul lebeg tovább életeken és évszázadokon át. Ha a szigorú tényeket nézzük, az pusztító időszak volt: az ötödik hónapban születtél meg, mert az orvostudomány élettel össze nem egyeztethetőnek és operálhatatlannak diagnosztizálta a kis magzat-testedet, és én megtapasztaltam azt a fajta magányt, ami legfeljebb a Tajgetosz szélén érezhető, ledobás előtt egy másodperccel. Sosem fogom elfelejteni a születésed pillanatát, a legprofibb intézményben voltunk mi ketten, de egyedül, mint egy szál gyertya. Éreztem, ahogy még ott vagy a szülőszoba sarkában és figyelsz, de hiába próbálsz magyarázatot adni, mert képtelen voltam befogadni azt.  Hetekig szedálva lézengtem, a testem anyatejet termelt, de kinek?... nem bírtam terhes nőket meg kisbabákat látni, viszont kizárólag ők jöttek szembe úton-útfélen. Folyton a racionális okokat kutattam: miért pont velünk történt ez, mi lehetett az indikációja, „az ötös lottónak nagyobb lett volna az esélye, mint annak, hogy beteg babájuk születik” – nyugtatott az ügyeletes orvos, de a nyugalmat nem ez hozta meg. A klinikai kontrollon javasolták a hat hónap várakozást, ugyan a testem tökéletes üzembe állt vissza, de a gyászreakciónak időt kell hagyni. Mondták ők. Én viszont pontosan tisztában voltam azzal, hogy engem kizárólag egy mielőbbi kisbaba fog megmenteni a végső bekattanástól. Így esett, elsőszülött Ferikénk – akiről az ultrahangkép ellenére kiderült, hogy Terike volt – hogy születésed után két hónappal már úton volt a következő bébi, aki azóta is, testvéreivel együtt a tökéletességet hordozza testi-lelki valójában. Azaz egészséges, neveletlen, imádnivaló, nagyszájú, életteli és gyönyörű. A baba, aki meggyógyította anya lelkét.

F/Terikém, hosszú a mentális fejlődés útja, amire ráléptem rapid földi villanásod után, de új és újabb összefüggésekre nyílik rá a szemem, hogy sikerüljön választ találni azokra a kínzó miértekre. A kezdeti harag, hogy miért pont én, már a múlté. Tudnod kell, hogy szeretlek, köszönettel veszem az általad kínált tanulnivalót és békésen emlékszem Rád, nem csak Halottak Napján, de azért kellett ez a 14 év, hogy eljussak eddig. Ma már ki tudom mondani, hogy köszönöm Neked, hogy az anyukád lehettem és a mélységes fájdalom ellenére igyekszem szélesíteni a látókörömet cserébe, hogy megtanítottál egy számomra addig ismeretlen szeretetre. Nem gyártunk tabut, Terike. Ha kérdezik, mesélünk rólad. Veled együtt teljes a mi történetünk.

Fájt. Szar volt. Szültem egyet a semmiért. Mások mást veszítenek el. Mindenkinek van vesztesége. Most csak el akartam mondani Neked, hogy tudom, sorszerű volt. Beteljesítetted azért, hogy az utánad hozzánk születő gyerekek rendben érkezhessenek. Terike, szeretnéd vajon a csokimousse tortát? Tudod, mit? Ma este félreteszek Neked egy szeletet az ebédlő asztalra, mint a Mikulásnak a tejet, Mese mézessel. Majd megbeszélitek, hogy melyik volt jobb, úgyis együtt partiztok mind abban a csillámos fantázia-buliban, Jézuskával, Sorskerékkel meg az ultizó lelkekkel, ahol a nyertes választ először születési sorrendet és sorsfilmet. Stipi-stopi, habtejszín és csokimáz. Az idei torta is isteni lett.

Puszil,

Anya

„Tovább tart a Barcelona mélyrepülése. A Valencia kapusa elképesztő bravúrok sorozatát mutatta be. 0-2 után a 63. percben szépített a Barca: Lionel Messi 515 perc után szerzett újra gólt, az ötszörös aranylabdás klasszisnak ez volt pályafutása 500. találata, 450-et a gránátvörös-kékek színeiben, 50-et pedig az argentin válogatottban jegyez. Rakitic. Diego Alves. Gerard Piqué.” – próbálom memorizálni a sporthíreket vezetés közben, a számok különösen nagy kihívást jelentenek, hiszen az én barátaim a betűk. Abból bármennyi jöhet.

A reggel megint rohanásba fulladt. Utolsó leheletemmel még hallottam a saját hangomat: - Mindenki vigyen mindent! Tesicucc, úszócucc, kulacs, uzsonna, versenyre jelentkezési lap, szövegértési feladatlap, ellenőrző, zsepi, örökbarátság karkötő, fontos apró bisz-baszok, atlasz, és anyátok telefonszáma a karotokra tetoválva, viszont azért ne hívogassatok, hogy itthon maradt a radír meg a kismágnes meg a préselt növényke, mert senki után nem szállítok be semmit az iskolába!!! Puszi!
8.02. Most, amikor végre az összes gyereket intézményesítettem, és egyetlen szabadnapomon haza oldalgok konyhai anarchiát rendbe tenni, 14 hivatalos mail-t és telefont elintézni, nagybevásárlást kipipálni, állandóan éhes családtagjaimnak kedvenc ételeket előkészíteni, mosni-teregetni-kanapéhuzatból csokit kidörzsölgetni, kéziratot fésülgetni, kiadóval könyvfesztivált egyeztetni, közelgő utazáshoz felkészülni, uramnak konferenciára öltönyt csomagolni, harmadik kávét meginni, most csörög a telefon. Tökéletes kisfiam hív. Úristen, rosszul van, baleset érte, miért hív óra közben???
- Anya! Ma délután iskolaközi focibajnokság lesz! Be tudod hozni első szünetre a felszerelésemet? De mosd már le a cipőmet, mert csupa sár meg a holland sportszárat tedd be! Légysziiii….

Sistereg a fejem. Anyáddal szórakozzál, drágám! – gondolom, és pont ez történik. Anyát előrántjuk a hátsónkból, és anyánk repes és repül és száll rendelkezésre, és rohan és lecsutakolja a stoplist, és előtúrja az amszterdami szuvenír zoknit, és közben kacag, hogy dehogy zokni az, dehogy, az sportszár, te! és a szétesett zoknis fiókot egy ütéssel megszereli, és a napon megszárítja a cipőt miközben lehúzza az utolsó hideg kávékortyot, és rohan a drága kisfiához, az egyetlen pasihoz, aki az életben bármit megtehet vele, és úgy rángathatja, mint egy marionett macskát, és elég csak egy szerelmetes pillantása, meg egy elsuttogott „köszönöm, Anya, és jó az illatod is!”, és durvább függőség ez mindennél, mert ha fiad van, örök szerelmed van, és tudnod kell elbűvölni azzal, hogy Torghelle Sándornak elszakadt a combhajlító izma és az ősi rivális Real Madrid is csak egy ponttal van lemaradva.