Helyszín: Budapest, pláza, elit étterem
Napi hangulat: karácsonyi vásárlás útján felturbózás alatt
Agysejtek száma: 1

Bájosan mosolygok a pincér fiúra, ő is rám, még vérpezsdítőbben. Jó néha kiszakadni a háromgyermekes verkliből, érezni, hogy engem már megénekelt Madonna, plázás "material girl" vagyok, financiális adventet élünk, nem igaz? Órákig tekeregtem, üdvözült mosollyal róttam az üzleteket, tizenhét szatyrot cipeltem, magassarkú bokacsizmám széjjeltépte a talpam közepét, a kabátomat magamon felejtettem és szakadt rólam a víz még a bugyimon belül is. Gyarló módon megváltást éreztem - a kisJézus amúgy is eljövend kisvártatva - amikor megpillantottam terhes-korom kedvenc éttermét, azonnal beültem hát nosztalgiázni. Egyedül ebédelni úgy, hogy közben senkinek nem kell kakilnia, nem dobálja meg morzsalékkal a testvérét, nem vész össze a fülembe sikítva, nem keni a vadiúj szék halvány dohányszínű kárpitjába a nyomorult kis csokoládés kezeit, majd a hisztitől nyálas-taknyos kis arcocskáját, nem kér inni, majd inkább másikfélét inni, majd ezt utálja és egy harmadikat inni, nem kell tojásdarabkákat törölgetni a padlóról, ha valaki hátralöki  magát a székkel, mert "csak gyakorolja, milyen reakcióidővel tudja megúszni, ha földrengés lenne és tojáslevessel teli szájjal kellene menekülni a lezuhanó csillár elől", egyszóval egyedül ebédelni felbecsülhetetlen, maradjunk annyiban. A pincér csak mosolyog. Édes. Fölöttem áll az asztalnál és nem akar mozdulni. Kedves a mosolya. Megrendelem a raklap ételt, ő mosolyog rendületlenül. Végre magamra hagy. Szendén lepillantok, megértem én őt, hiszen a kora40 ellenére egész jó nő vagyok. És akkor...akkor pillantottam meg a bazi nagy tollpihét, ami a mellbimbómon meredt egyenesen előre, miután letéptem magamról a tolldzsekit. Basszus. Haza akarok menni. Tojáslevest főzni, földrengést szimulálni.