Kedves Ferike!

Ne neheztelj rám, hogy rögtön ezzel kezdem, de úgy éreztem akkor, hogy nem volt szép húzás tőled, amit tettél. Nem szeretnélek Téged okolni mindenért, tudom, hogy nem véletlenül történtek a dolgok. Ma már tudom. Akkor viszont… hogy is mondjam Neked… akkor úgy éreztem magam, mint akit arccal belecsaptak a sárba és hosszasan taposták a fejemet benne, közvetlenül miután kerékbe törtek és kitépték a szívemet.

Huszonhét évesen gyerek voltam magam is, gyerekkel a hasamban. Ki gondolta volna, hogy a dolgok ilyen irányt is vehetnek? Ezek az irányok csak másokkal szoktak megtörténni. Egészen addig, míg egyszer csak velünk is megesik. A halált megélni egészen széles skála. Úgy értem élő hozzátartozóként. Tudom, ezerféle dráma jutott másoknak is, a lassú megfáradt elillanástól kezdve a hirtelen, nem várt kisodródáson át a brutál haláltusáig. Nekem sem Te voltál az első veszteségem, és be kell ismernem valamit: sokáig egész egyszerűen nem voltam képes szembenézni a halállal. Féltem és még felnőtt koromban is gyáván elmenekültem egy-egy temetés elől, legyen az bármilyen közeli rokonom végső útja is. Apropó: ez a végső út is olyan téma, amit ma már máshogy látok. Nem hiszek a végső utakban, a lélek élete egy olyan folytonosság, amiben állomások ugyan vannak, de végső utak nem. Az csak a test programja. A folytatólagosság tudata az, amibe sikerült belekapaszkodnom - hogy könnyebben feldolgozható legyen a gyarló fájdalom - hogy a lélek halhatatlanul lebeg tovább életeken és évszázadokon át. Ha a szigorú tényeket nézzük, az pusztító időszak volt: az ötödik hónapban születtél meg, mert az orvostudomány élettel össze nem egyeztethetőnek és operálhatatlannak diagnosztizálta a kis magzat-testedet, és én megtapasztaltam azt a fajta magányt, ami legfeljebb a Tajgetosz szélén érezhető, ledobás előtt egy másodperccel. Sosem fogom elfelejteni a születésed pillanatát, a legprofibb intézményben voltunk mi ketten, de egyedül, mint egy szál gyertya. Éreztem, ahogy még ott vagy a szülőszoba sarkában és figyelsz, de hiába próbálsz magyarázatot adni, mert képtelen voltam befogadni azt.  Hetekig szedálva lézengtem, a testem anyatejet termelt, de kinek?... nem bírtam terhes nőket meg kisbabákat látni, viszont kizárólag ők jöttek szembe úton-útfélen. Folyton a racionális okokat kutattam: miért pont velünk történt ez, mi lehetett az indikációja, „az ötös lottónak nagyobb lett volna az esélye, mint annak, hogy beteg babájuk születik” – nyugtatott az ügyeletes orvos, de a nyugalmat nem ez hozta meg. A klinikai kontrollon javasolták a hat hónap várakozást, ugyan a testem tökéletes üzembe állt vissza, de a gyászreakciónak időt kell hagyni. Mondták ők. Én viszont pontosan tisztában voltam azzal, hogy engem kizárólag egy mielőbbi kisbaba fog megmenteni a végső bekattanástól. Így esett, elsőszülött Ferikénk – akiről az ultrahangkép ellenére kiderült, hogy Terike volt – hogy születésed után két hónappal már úton volt a következő bébi, aki azóta is, testvéreivel együtt a tökéletességet hordozza testi-lelki valójában. Azaz egészséges, neveletlen, imádnivaló, nagyszájú, életteli és gyönyörű. A baba, aki meggyógyította anya lelkét.

F/Terikém, hosszú a mentális fejlődés útja, amire ráléptem rapid földi villanásod után, de új és újabb összefüggésekre nyílik rá a szemem, hogy sikerüljön választ találni azokra a kínzó miértekre. A kezdeti harag, hogy miért pont én, már a múlté. Tudnod kell, hogy szeretlek, köszönettel veszem az általad kínált tanulnivalót és békésen emlékszem Rád, nem csak Halottak Napján, de azért kellett ez a 14 év, hogy eljussak eddig. Ma már ki tudom mondani, hogy köszönöm Neked, hogy az anyukád lehettem és a mélységes fájdalom ellenére igyekszem szélesíteni a látókörömet cserébe, hogy megtanítottál egy számomra addig ismeretlen szeretetre. Nem gyártunk tabut, Terike. Ha kérdezik, mesélünk rólad. Veled együtt teljes a mi történetünk.

Fájt. Szar volt. Szültem egyet a semmiért. Mások mást veszítenek el. Mindenkinek van vesztesége. Most csak el akartam mondani Neked, hogy tudom, sorszerű volt. Beteljesítetted azért, hogy az utánad hozzánk születő gyerekek rendben érkezhessenek. Terike, szeretnéd vajon a csokimousse tortát? Tudod, mit? Ma este félreteszek Neked egy szeletet az ebédlő asztalra, mint a Mikulásnak a tejet, Mese mézessel. Majd megbeszélitek, hogy melyik volt jobb, úgyis együtt partiztok mind abban a csillámos fantázia-buliban, Jézuskával, Sorskerékkel meg az ultizó lelkekkel, ahol a nyertes választ először születési sorrendet és sorsfilmet. Stipi-stopi, habtejszín és csokimáz. Az idei torta is isteni lett.

Puszil,

Anya