- A gyermek hány éves? Több, mint 140 cm? Több, mint 40 kg? A kettőtök közti súlykülönbség kevesebb, mint 50 kg? Álljatok a mérlegre!

- Egyesével? – kérdeztem zavarodott arccal, és akartam, erősen akartam, hogy ne dobogjon olyan gyorsan a szívem.

A fiú, névtáblája szerint Tibi, nem mosolygott. Bólintott. Darálta tovább:

- Tegyétek nyugodtan ide a táskákat! Gyere – mutatott a lányomra - ezen az oldalon beülhetsz!

Maszat hátranézett. Egy pillanatra megingott, úgy láttam. Aztán beült a tandem hintába, hogy kipróbálja a sokszor tízméteres szabadesést. Én meg utána. A hinta maga, fel volt fektetve egy bazi magas fémplaccra, úgy kellett belefeküdni. A lányom mellé feküdtem. Végülis mellette kell lennem élete nehéz pillanataiban, erre szegődtem hozzá…Tibi több irányból kötözte és hevederezte le a testem, mint én a boldog békeidőkben, amikor a pilótafülkébe még bekéredzkedhettem leszálláshoz. Közben szenvtelen hangon magyarázta, hova kapaszkodjunk, mi fog történni,hanyatt ledobnak, „kicsit hintáztok, aztán visszahúzlak”. Mondjuk úgy, nem voltam higgadt hangulatban. Meredten néztem a csuklómra ragasztott karszalagot. Eszembe villant a fiú, aki a előttem állt sorba a földvári menzán, magas volt, nyakán tetkó, poros izomtrikóból lógott ki szikár, izmos karja, csuklóján mérhetetlen karszalag-sorozat. Efott 2015. Külker Gólyatábor 2012. Sziget. Lupa-strand, felnőtt. AlbaQueen ultra all inclusive. Szlovák Sörfesztivál 13-16. Aug. Volt. SaveTheTrees 2017. A kamikáze hintában fekve ránéztem görcsösen fehér faágkaromra, ADRENALIN feliratú karszalagomra. Bizarr humor....de akkor rájöttem, ezek nem viccelnek. Ezek le fognak dobni engem hintástól, gyerekestől a rémisztő mélybe. Felemeltem a fejem és könyörögni kezdtem:

- Tibi, én kiszállok! Biztos más is kiszállt már innen! Nem ciki ez, Maszatkám, majd azt mondjuk, hogy megvolt!

- Anya, ne legyél már kínos…

- Maszat, kérj bármit! Kompenzállak! Mit szeretnél, drágám?

- Tedd le a fejed!- szólt Tibi.

- Nenene!! Beszéljük meg! – és kezdtem előadni ugyanazt a műsort, amit minden egyes injekció előtt is letolok. – Én, én….durván betojtam, kiszállok! Annyi gyereket szültem a világra! Dolgom van!!

- Ne szállj ki. Jó lesz. Nem kötlek ki. - Tibi hajthatatlan kőszikla volt. – Csak az eleje ijesztő, a második szabadesésed már élvezet lesz!

- Tibi, várj! Van családod? Barátnőd? Szeretőd? De klassz a napszemcsid! Milyen márka? Nincs itt meleged egész nap? Szomszédban, vágtak disznót télen? Ismered az Apocalypticat? Szeretsz utazni? Tibi!!!!

- Tedd le a fejed.

Sóhajtva hátradőltem, hogy összeszedjem a következő kérdéssort. Tibor arcán a felgyúló ördögi fényt még elcsíptem zuhanás közben. Istenem…Istenem…hát mi ez??? Szemhéjam mögött hirtelen láttam a torontoi Tűtornyot, a Niagara melletti kilátót üvegpadlóval, a hidat a Kwai folyón, a Szabadságszobrot, Giotto tornyát, a Tower Bridge-t, a fedélzet szürke padlóját sokezer órán át és az összes rohadt magas helyszínt, ahonnan a cipőm orra mellett néztem a szédítő mélybe, esküszöm, még a sástói kilátó is bevágódott az elmémbe. Hát ez az? A puha zuhanás, a hinta kilengő végpontja, ahogy a gyomrom felfelé boltosul a torkom irányába, süket vagyok, süketen lengek óriási amplitúdóval, egyszercsak ki merem nyitni a szemem és ezerrel közeledik a sziklafal, az utolsó pillanatban visszalendülünk, a kezem remeg, vesetál kellene a tenyérizzadtságom felfogásához, az adrenalin belerobbant minden részecskémbe,  Maszat boldogságában rekedten sikít, én meg belülről hallom, ahogy a gondolatok felugrálnak a fejemben, tudok beszélni artikulációs bázis nélkül, hosszas oldalakon át disszertálok arról, hogy a félelem fejben dől el. Ahogy a bosszú, a megbocsájtás és a gyógyulás is.

Ma a szabadesés kisöpört belőlem egy vödörnyi mérget. Nem haragot, mérgező szarságokat. Mert csupa olyan történt, amiből épül az energia: napsütés, nevetés, család, jó evés, boldog gyerekek, elégedett hétvége. Ha kell, naponta szabadesek ezért. Tibi, nem felejtelek.  Az első sokk után pedig megbocsájtom, hogy a mérlegetek 5 kilót csal felfelé. És köszi. ;)