Egy dolgot megfogadtam, rögtön öntudatra eszmélésem első perceiben: én soha nem leszek senkinek a né-je! Úgy éreztem nem tudnám megemészteni, hogy ilyen alárendelt kis izé legyek, teljes értékű, egyenrangú női partner helyett. Akinek még neve sincs. Óborzalom.

Évek és pasik jöttek mentek húsztól majdnem harmincig. Többesélyes volt, hogy milyen asszonynevem lesz, gondoltam, hogy majd én ügyesebben megoldom ezt a férj-kérdést, mint anyukám, aki a barátnőjével minimum egy báró Csekonicsot vagy legalábbis egy Reményváry vagy Fényhalmy nevű pasit várt, egészen addig, míg az egyiknek egy Nagy Pista, a másiknak meg egy Papp Jóska érkezett.

És eljött a nap, amikor találkoztam Kováccsal. Vagyis dr. Kováccsal. Szerelem meg minden, ahogy kell, közös értékrend és egyforma humorérzék; azonnal szültem is egy nagy csomó gyereket, miután megtartottuk az esküvőt. Elvett engem feleségül ez a drága jó dr. Kovács – jelzem, több igaz barátom sajnálta őt emiatt… - és eljött az ünnepélyes pillanat, amikor az anyakönyvvezetőnél esküvő előtt nyilatkozni kellett, hogy hogyan óhajtom a továbbiakban viselni ezt a veretes nevemet? Kőszikla voltam: mit hogyan? Hát Papp Kata!!

Teltek a hónapok. Látom ám, hogy dr. Kovács nem hordja a jegygyűrűjét. Felhorgadt bennem az igazság bajnoka.

• Miért nem hordod a gyűrűdet? – támadtam neki egy szép tavaszi napon, félidős terhes hasamat simogatva, másik kezemmel 10 hónapos kisbabámat ringatva.
• Te sem hordod a nevemet! – vágott vissza egy több éve élezett fegyverrel.

Hát, mélyre ment ez nekem, megmondom őszintén. Másnap szépen összeszedelődzködtem, felvettem a legszebb terhes neccharisnyámat, diszkrét sminket vittem fel fiúmagzatom végett tesztoszteronosan pattanásos arcomra és befáradtam babakocsit tologatva az anyakönyvvezető irodájába. Lelkesen fogadott az állam asszonya.

• Jajj de szép kisbaba! Fiú vagy lány? – nézett elérzékenyülve a pink bodyban és rózsaszín horgolt takaróban feszítő kis kopaszra.
• Hát… tiszta rózsaszínben van! – kezdtem el izgágáskodni.
• Mit lehet tudni, mindenfélébe öltöztetik már mostanában a gyerekeket. Különben is, nincs fülbevalója!
• De puncija van, és mi onnan tudjuk. – rángatózott az orrom. – De nem is ezért jöttem…hanem…a nevem. Öööö…szeretném felvenni a férjem nevét! – szedtem össze a szavakat.

Pillanatok alatt így lettem Kovácsné. Dr. Kovácsné. Hazamentem, és az uram orra alá dugott dokumenttel követeltem a továbbiakban a hosszútávú gyűrű-viselést. Ez mondjuk nem jött össze, mert csak sátoros ünnepeken veszi fel, viszont lett egyéb folyománya az ügynek. Például amikor a szülészeti klinika laborosa kikiabált a leletemmel, hogy Kovácsnéééé, és felállt négy, csak én nem. Vagy amikor egyszerűen Kovács anyuka lettem egy életre. Semmi Ügyes Hat Hónapos Kisbaba Mellett Azonnal Újra Teherbe Eső Katus vagy Hős Gyorsan Szülő Kata vagy ilyesmi, amit elvártam volna a 70 perces, szülésnek beillő kilövést követő eufóriában…nem. Szimplán Kovács anyuka. Vagy ma, amikor egy céges képviselő felhív, hogy Dr. Kovácsot vagy a kedves NEJÉT keresse, és amikor kioktatás helyett csak beletörődve rábólintok, akkor perceken át Kovácsnénak szólít!! Így. Kovácsné, ráérnek péntek este egy vízszűrő tisztításra? Kovácsné, olyan fiatal a hangja! Kedves Kovácsné, jó lesz a jövő heti dátum inkább? Összekapcsolva egy termékbemutatóval?? Komolyan mondom, teljesen kisöprődött az öntudatom két perc alatt. 8,5 órás munkanap plusz ovis szülői értekezlet végén, egyszerű, sallangoktól mentes kis Kovácsnéként tértem haza. És tudjátok, mit? Jó így. Már jó. Nem háborgok, nem pattogok, mert jó nekem együtt élni ezzel a néha hangos, néha csendes, de mindenképpen hős dr. Kováccsal, aki valami miatt ilyen kitartóan tűr és vár és szeret.

 De azért üzenem a kongresszust szervező cégnek, hogy nem vagyok Csabané. Így, Kovács CSABAné. Identitását Vesztett Csabané!!