Megmondom őszintén, abban a helyzetben, amikor primipara lettem, nem jött a felszínre latinos műveltségem, hogy azonnal megértsem a lázlapomra vésett kategorizálást.
Primipara. Először szülő nő. Ez még az Álmoskönyv szerint is euforikus örömöt kell, hogy jelentsen, de én gyarló vagyok. Bevallom, én euforikus félelmet éreztem.
13 éves vagy, Maszatkám. 13 évvel ezelőtt édesanyád a Női Klinika kertjében, egy kis zöld, (sátorlap méretű) miniruhában, fosóka fejjel üldögélt egy padon, jégkrémet majszolt májkrémre, és igyekezett nem tudomást venni a megkerülhetetlen, 10 perces fájásokról. Először szülök. Ilyen nagyot. Ilyen 41 hetes, érett, nyilvánvalóan elképesztően okos, csodamuki kisbabát, akinek már teljesen kész a szobája, bodyk és rugik szín szerint hajtogatva a komódban, babakocsi, autósülés, teljes nagyszülői gárda felsorakoztatva, csak én, a primi parázok rettenetesen a ceremóniától. Felcammogtam a kórtermembe, hogy felkészüljek a másnapi szülésindításra. Milyen lesz vajon az én kislányom? Olyan, amilyennek a Lelki köldökzsinór tanfolyamon láttam őt? Kire fog hasonlítani? Milyen lesz a humorérzéke? Hogy szólal meg először? Szoknyás vagy nadrágos lesz? Szereti majd a vaníliasodót? Jó anyukája leszek vajon? És…és…milyen lesz a szülés???
Kavargó gondolataimhoz hirtelen kavargó magzatvíz társult, és halk pukkanással elfolyt. Még fel sem ocsúdtam a mélylélektanból, de már a szülőszobán találtam magam, ahol az ügyeletes szülésznő győzködésére tértem vissza a csipogó műszervalóság közé: - Nem, nem anyuka, nem kell visszavenni a bugyit. Itt már nem lesz bugyi. Szülni fog!
Na, ha valaha értelmet nyert a primipara, az most teljes valójában elborított. Elsuttogott káromkodásokkal és homlokra tetovált „epidurális érzéstelenítést kérek” felirattal kikövezett út volt ez Maszatkám a születésedig, ez a 8 órányi, totálban kizökkent idő és kárhozat, nyolc óra, ami alatt foszlásnak induló önálló felnőtt létemet levedlettem. Nyolc órám volt a teljes átváltozásra. A hatodik órában már rugdosni lehetett a szülőágy alá pergett önzéseket, magányos és csendesen nyugodt órákat-éveket, az én testem-én lelkem darabkákat. A takarítónő hajnalban söpörte össze és dobta a klinika kukájába szingli létem maradványait.
Benyaltad a meconiumot, Maszatkám, vittek is azonnal a koraszülött intenzívre megfigyelésre. Én lázfelhőn lebegtem, miközben utasítottam a szülőszobában jelen lévőket, hogy rajzoljanak fekete, alkoholos filctollal pöttyöt a kisbabám talpára, nehogy összecseréljék valakivel, de másnap, amikor meg akartam győződni róla, hogy tényleg felismerlek-e újra, egy inkubátorban találtalak. Szívszaggatóan apró, ropitestű kisbabák közt alig lehetett rád zárni az inkubátor ajtaját. Belépésemkor épp egy csecsemős nővérke becézgetett: - hát te, Dagi, mit keresel itt?
Ma már tudom, mivel jár ez. Gyönyörű vagy, okos és pont olyan, amilyet szerettem volna: laza, nagyszájú, éles eszű, szociálisan kiemelten érzékeny, békeszerető, kamaszodó, boldogságos, tehetséges tanítóm. Csak egy pillanatra kaptalak a kezembe Téged, aki tövestől kicsavarta az örök kötetlenséget, és a helyébe ültette anyát. Anyuka. Kovács anyuka. Született 2004. július 8-án. Azóta háromszoros multipara.
