Csak annyit mondok: tavaszi szünet vége!!! Ha kipihentem magam, kérek időpontot hajfestésre... 

Miért mondjátok, hogy szétszórt vagyok? Rosszul viselem az igazságtalan kritikát. Meg különben is volt 10 napom egyben, jó alaposan kipihenni magam. Aha. A hirtelen rám szakadt nagy szabadságban azt se tudtam, hol kezdjem az elmaradások pótlását. Pihenés?? Utolsó erőmmel este 10-kor még elvonszoltam magam bevásárolni, és felkészültem a húsvéti sonkás és nyúlajándékos nagy bevetésre. Babóka ébred hat előtt, a nagyok gyilkolják egymást, uram kamerázás közben rátapos a nyúl által lépcsőn végigpergetett mini csokitojásokra, de rátapos ő 13 éve minden alkalommal, én meg pizsamában, Mekka felé álló frufruval próbálom kerülni az áldott húsvéti home videót. Babó első locsolkodása, amit már ért is, a parfümöt kiveszi apa kezéből és magára löttyinti, csorog le a rugós kis tincsein és sikkantgat: ügyeeees Babukaaaaaa! Közben a testvérei mimimum hétszer, mély szánalommal lehülyézik egymást, a nagymisén meg kétpercenként fészkelődnek a "mikor lesz vége? legyen már vége! éhes vagyok" témát kimerítően körüljárva.
Kiszellőztetem hát kicsit a lelkem, adok a szabadságharcosnak egy önálló órát végre. Ezerrel vezetek hazafelé az  futóedzésről, minimum, mintha rapid randira igyekeznék, hajt még a lendület.  Keresek egy utcát, be kell dobnom egy számlát, fél kézzel nyomkodom  a telefonon a GPS-t, amikor hirtelen táblát pillantok meg: jobbra parti őrség. Micsoda? Eger ez vagy Cannes vagy hol vagyok? Pedig tábla mutatja, hogy jobbra van.. I-PA-RI Ö-RÖK-SÉG - betűzöm, ahogy közelebb hajtok. Hunyorítok. Mér' nem látom, basszus? Hol a szemüvegem? Vadul kaparászok a kézifék mellett, de csak gyurmából készült húsvéti kiscsirke, gyerekrajzba gyömöszölt, kiköpött rágó és körmöm alá szoruló csokoládémorzsalék akad elém. Ja, megvan végre, hajráf helyett a hajamban. Így vezetek? Mióta? Anyám nehogy megtudja, kiborul azonnal, hogy 42 éves létemre tönkre teszem a kereteket. Meg picikét nem is látok jól. Még jó, hogy nincs velem gyerek, egy se.
  Közben felvillan a telefonomon a cím. Gyorsan-gyorsan egy kis szájfényt még kenek, közben igyekszem lecsatolni mellem alól a pulzusmérő övet - ruhán át picikét macerásan sikerül - és nem tudomást venni szalonképesnek nem becézhető, izzadt futófelsőmről.  A visszapillantóhoz hajolok rúzsozni. Nemhiába nem tudtam egy kézzel levenni a kupakját a tamponnak, ami szájfény helyett a kezembe akadt a táska mélyén.
Komolyan vicc ez az egész. Szórakozik velem minden hülye tárgy? Mert én...énvelem biztos nincs gond.. Én gondoskodó vagyok, kérem és körültekintő és alapos...a minap is a szállodai svédasztalnál egy vadidegen gyereknek szedtem vacsit, kivettem a kezéből a tányért és szó nélkül belepaccsantottam neki a bolognait, mit érdekelt engem, kié és mit kér... Éhes vagy,  kicsikém, eszel, gyere, anya szed! Nem szólt, nem mert, hogy nem ismerjük egymást, csak nézett meredten az őrülten kacarászó nőre.
Épp ezért, kérem most ne zaklassanak. Memorizálom gyermekeim fotóját, hogy holnap az intézményekből a megfelelő egyedeket hozzam haza.