"A 47-es főúton egy barna kutya sétál az úttesten."- hallom a hírekben a rádióban. Vezetek.

Lennék én barna kutya a 47-esen. Ha barna kutya lennék, nem virrasztottam volna hajnal 3-5 között síró kisbabával. A fiam nem aludna három napja a hálószobánkban vendégágyon betegen. Ha barna kutya lennék, a fiam nem csikorgatná a fogát ezres decibellel, hogy az anyaállat ettől tűrhetetlen feszültségbe sodródjék, mert a barna kutyakölykök ilyet nem tudnak. (Mondjuk a foltosak...talán..) A férjem, a barna kan nem ébresztene fel pont amikor véletlenül tíz perce alszom, hogy vádligörcse van, ami rosszabb, mint egy szülés és ő tuti lázas, tapintsam meg a fejét. A barna kutyaférj nem csattogna le cataflamért éjjel úgy, hogy arra mindenki felébred, mert felbotlik a vendégágyon vackoló kis barna kölyökben.
Ha én barna kutya lennék, nem szenvednék taknyos-köhögős bakteriális felülfertőződésben, amitől a saját horkolásomra riadok fel szégyenkezve, ha véletlenül a hátracsorgó takonytól el tudnék pilledni. Amikor lázmérővel grasszálok az éjszakai villámlás által romantikusan megvilágított szobák közt, nem sántikálna a bal hátsó lábam a múlt heti túlerőltetett futás végett.
Ha barna kutya lennék, nem felejtettem volna el apósom itt alvós érkezését, nem kamillás inhalálás közben ugatnék, hogy ki a franc kopog ilyenkor este és lenne itthon reggeli is, hat főre is, választék is, nemcsak száraz táp. Rend lenne, vendégváró tisztaság és fogadóóra sem lenne ezen az hófúvásos, boldogságos, felhőtlen napon.
Ha én barna kutya lennék, nem a legnyomorultabb testi-lelki állapotban kezdenék menstruálni.
Lennék én barna kutya. Csak sétálnék a 47-esen.